26. fejezet Második esély
Valaki. Az arcát nem láttam. Csak éreztem hogy megcsikarta a nyakam ahogy elesett. Marró érzés fogott el. Huuh, én nem vagyok nagyon hisztis, de ez tényleg fájt. A nyakamhoz kaptam ami kicsit vérzett. Persze én is olyan lány vagyok akinek ez a pár csepp is egy egész vérfürdőnek tűnt. De ezzel nem sokáig foglalkoztam mert, aki elrántotta azt a kis ribit nem más mint Nataniel. Ki is lehetett volna? Miután ellökte Deboraht odajött mellém és megfogta a kezem, miközben én még mindig a nyakamat fogdostam. Deborah szúrós szemekkel nézett rám. Nataniel csak idegesebb lett, mikor Deborah felállt. Deborah a sírás határán kérdezte Natanielt.
- Mi lett veled? Régen olyan jóba voltunk. Hisz tudod. -mondta szipogva Deborah
- Mi az hogy velem mi lett?!
- Ezt a csajt véded pedig ugyan semmi értelme ennek az egésznek.
- Deborah, az egy dolog ha velem tolsz ki, de ha azokkal akiket szeretek, azt már nem tűröm egy percig sem!
- Szereted? Ezt? -kérdezte Deborah lenézően
- Tűnj el! Most! -kiálltott Nataniel
Deborah sértődötten elment. Egy kicsit megkönnyebültem. Deborah, mit is mondjak, nagyon megijesztett. A szeme olyan gonosz volt és nem is csodálom hogy mindenkit átvert. Én először csak azt hittem hogy a csajok Castiel miatt utálják, de nem. Na ezt benéztem. De mindegy. Nataniel leguggolt, és közben a fejét fogva elkezdte mondani.
- Ezt el sem akarom hinni... mi lett belőle... -mondta szomorúan Nataniel
- Régen jóba voltál vele?
- Igen. De már megbántam hogy egyáltalán foglalkoztam vele. Már rájöttem hogy nem kelett volna.
- Hm, az a lényeg.
- Amúgy nem lett bajod? -kérdezte egykedvűen Nataniel
- Csak egy kicsit fáj a nyakam. De ennyi.
Nataniel hirtelen a válaszomra felállt és idegesen kezdett kérdezni. Az arca nagyon nem tetszett, mert igen szomorú volt.
- Megszorította?! Ugye nem?
- Nem...csak amikor ellökted őt, kicsit megcsikarta a nyakam, de semmi extra.
- Akkor minden oké?
- Minden.
- Akkor szerintem menjünk is haza. Már nagyon unom a sulit. -mondta Nataniel
Unja a sulit? Ez meg kicsoda? Uh, ez nagyon furi. Pont Nataniel a mintadiák unja a sulit. De őszintén a mai napot én sem élném át mégegyszer. Ezzel nincs egyedül. De hogy ne legyek olyan hamis, a Deborahval való beszélgetésben az nagyon tetszett hogy azt mondta: Szeret.
- Ki vagy te, és mit csináltál az én Natanielemmel? -kérdeztem gyszerre meglepődve és vigyorogva
- Semmit. Én még mindig Nataniel vagyok. Érted? Ellám. -erre Nataniel elkezdett mosolyogni
- Értem. De mit csináljunk? Uncsizom.
- Mondjuk elmondhatnád hogy Deborah miért támadott le. Ez nagyon érdekel.
Ah, csak ezt ne! Nem akarom hogy ezt az egészet ő is megtudja. Mert ha roossz a kedvem elég hisztis tudok lenni, és az neki sem valami jó. Tehát ha mesélném rossz kedvem lenne és hisztis lennék. Ennyi. De, ő kérte.
- Huh, elég hosszú, beszéljünk másról.
Hazaértünk. Bementünk hozzánk a szobámba és leültünk az ágyra. Addig Nataniel nem is válaszolt, csak azután hogy anyu hozott nekünk szendvicset. Letette az ágyra, majd kiment.
- Azért jó lenne tudni. -mondta Nataniel
Én próbáltam erre úgy válaszolni hogy hihető legyen, de nem sikerült valami jól. Azt mondtam neki hogy nem tudom miről beszél, de nem hitte el. A végén csak rákérdezett,miközben beleharaptam egy szalámis, vajas kenyérbe.
- Emlékszel rá, tudom, alig tíz perce történt. De ha nagyon akarod, azt kérdeztem hogy miért támadott le téged Deborah.
- Ja, amúgy igen, tudtam, de lécci ne háborgassuk a témát.
Nataniel közelebb jött hozzám és miközben megfogta a kezem kérlelően mondta. Én próbáltam tovább hárítani a témát és haraptam mégeggyet a szendvicsembe. Egy kicsit gyerekes voltam de semmi kedvem nincs ehez az egészhez.
- Kérlek...
- Jó. Lenyelem. -mondtam teli szájjal.
Próbáltam a lehető leglasabban rágni. De azután Nataniel egy kecsegtető témát hozott fel ami ngem is nagyon érdekelt. Felajánlotta hogy ha elmondom neki, ő is elmondja hogy miért csalódott benne olyan nagyot. Erre kicsit gyorsítottam és nagyot sóhajtva elkezdtem mesélni.
- Tehát, megkért engem arra hogy segítseg neki hogy újra összejöjjön Castiellel és ezt én elutasítottam. Azután összevesztünk és valaki csinált róla plakátokat és azt hitte én vagyok az. Ezért támadt meg.
- Oh, hát ezt nem kelett volna elhallgatni. Ugye tudod?
- De ez olyan gyanús nekem.
- Mármint mi?
- Ha nem én. akkor ki csinálhatta a plakátokat? -kérdeztem gyanúsan
- Ez rejtély. Én meg nem vagyok nyomozó. De te sem.
- De engem érdekel a téma. Kíváncsi vagyok rá. -mondtam hisztisen
- Tőlem...
- Akkor segítesz?
- Igen. De csak azért mert engem is érdekel. Meg....tudod. Miattad. -mondta Nataniel
- Köszi.
A délután többi részében a nagy semmiről beszélgettünk. Nem volt a legizgibb, de legalább vele voltam. És azt is megtudtam hogy bolondul a narancsért. Meg a narancsos cuccokért. Ez egy jó tipp. Késő este ment haza, és másnap reggel igen korán jött. Miközben mentünk a suliba csak azon gondolkodtam hogy ki csinálhatta a plakátokat. Nagyon érdekelt a téma. De avégén mikor szóba hoztam előállt egy ötlettel. Ami az volt hogy hagyjuk az egészet. Nagyon megsértődtem. De már mgeggyeztünk és kész. Beértünk a suliba. A tömeg eltűnt, alig volt ott egy lélek. Bementünk az osztályterembe ahol Ambert pillantottuk meg. És nem volt egyedül. Deborah ült melette.
- Halika Nath, tegnap anyuék nagyon idegesek voltak hogy hol vagy. De én mondtam nekik hogy csak ezzel vagy. -mondta nyivákolva Amber
- Először is, nem vagyok Nath! Másodszor, Ellának hívják! Harmadszor, ezt be lehet fejezni. Törődj magaddal! -mondta idegesen és egyben dühösen Nataniel
- De naív vagy... -szólt közbe Deborah is
- Nem vagyok naív! Érthető?! És már rohadtul meguntam azt, hogy minden áldott napon a földbe tudtok döngölni! Elegem volt ebből!
Nataniel dühösen kiment, és becsapta maga mögött az ajtót. Én csak egy szúrós pillantást vetettem a kát lányra és utána mentem. A kertben volt. Csak ült a padon és remegett az idegtől. Borzalmas volt így látni. Leültem mellé.
- Hahó, minden oké? -kérdeztem vigasztalóan
- Őszintén?
- Igen.
- Akkor azt mondom hogy semmi sincs rendben.
- Ne is törődj velük. Tudod hogy nem érnek annyit. Ezért ne is idegeskedj.
- Könnyen mondod. Nincs testvéred. És csak egy ilyen komolyabb ellenséged van. -mondta
- Elmondod miért csalódtál benne?
- Most?
- Aham.
- Régen a legjobb barátom volt, mindent eggyütt csináltunk, azután elkezdett tetszeni és mikor ezt elmondtam nki azt közölte hogy Castiel menőbb és nem stréber. Azóta mintha idegenek lennénk egymásnak.
- Oh, sajnálom. -mondtam teljes őszinteséggel
- Nem a te hibád.
- Tudom. Scherlock, induljunk! -mondtam mosolygósan
- Menjünk?
- Menjünk.
Bementünk a terembe és kezdett megtelni az osztály. Amber és Deborah már nem volt ott. Leültünk és láttuk hogy egyszercsak mindenki az eggyik padhoz rohant oda. Mi is odamentünk és láttuk hogy mindenki a síró Rosat veszi körül. Mindenki azt akarta kiszedni belőle hogy mi a baja. De egszercsak szipogva felállt és kiment a lányvécébe. Egyedül én mentem utána. Csak a mosdókagyló felett sírt. Mikor észervett anyakamba ugrott és sírva mondta.
- Ella, én úgy sajnálom! Bocsáss meg kérlek! Én ezt már bírom! Te vagy a legjobb barátnőm és nagyon sajnálom! Hülye voltam! Ahj, Ella kérlek!
- Ohm, semmi gond. Végülis az igazi barátnők átmennek tüzön vizen.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Ígérem ez volt az első és utolsó. -mondta megkönnyebülten Rosa
- De tényleg legyen az.
- Ah, az lesz. -mondta vigyorogva Rosa
Kimentünk és ott állt az ajtóban Nataniel. Csak mosolygott. Rosanak kezet nyújtott.
- Akkor nincs harag? -kérdezte Rosa
- No para.
- Bocsi. Tudom hogy az a hülye Castiel nem ér annyit.
- Megbocsátva. Minden.
- Oh, ti olyan jó jejek vagytok! -mondta izgatottan Rosa
- Nem kell mondani, tudjuk. -mondta viccelődve Nataniel
Erre mindenki elkezdett nevetni. Nagyon jó volt hogy egy kicsit egyenesbe állt minden. De sajnos a sellőség egyre gyakrabban jött elő magától és egyre kínosabb időpontokban. Már nagyon idegesített. De az a pillanat nagyon szép volt. Eggyütt mentünk vele haza és végigdumáltuk az utat, Nataniel meg csak hallgatott. A délután többi része igen jó volt. Megtanultam, gépeztem és Melody egy percig sem zaklatott. Anyu este fele feljött a szobámba és leült mellém az ágyra. Az arca komolyságot tükrözött.
- Ella, tudod, csak ideiglenesen vagyunk itt. Szóval, azt szerettem volna mondani hogy a városban végre találtunk egy házat amit megveszünk. Mit szólsz? Még utána is ugyanolyan lesz, csak nem ebben a házban. De ha szeretnél még itt maradni, nekem az is jó.
Szóval új ház, csak új város nincs mázlimra....