21. fejezet A lopott autó
Hát, mit is mondjak, elég hűvös van most itt. A bokor nem valami nagy ezért ha valaki közelebb hajol, meglát. Hirtelen nem is tudtam csak csendben várni. Vártam és vártam. Mindössze csak öt percig tartott, de nekem öt évnek tűnt. Nagyon borzalmas hogy egy ilyen nehéz nap után csak még több borzalom vár. Nem elég hogy ennyire béna voltam, de még ez is jött a tetejébe. Nagyon gáz ez a helyzet. Valahonnan segítséget kellene kérnem. De honnan is? Ez költői kérdés volt, hát persze hogy Nataniel. Csak ő tudja a titkom és csak benne bízok. Valahogy csak megoldja. De mondjuk az sem fer hogy folyton ugráltatom.Ez egy kicsit sem jó de most muzáj. Mondjuk ezen a gondolaton egy kicsit elbizonytalanodtam. De aztán egy ténnyel nyugtattam meg magam: tegnap, azaz ma ő keresett engem. Ez egy kicsit sem volt vigasztaló tény, de csak ez volt az eszembe. Gyorsan előkaptam a mobilomat és felhívtam.
- Szia Ella, miért keresel? -kérdezte álmosan Nataniel
- Nataniel, most azonnal szükségem van rád! -mondtam sürgetően
- Ella, mi a baj?
- Egy locsoló eltalált és vizes lettem és ezért itt fekszem egy bokorban az utcánkban a kilences számú háznál.
- De ha sellő vagy hogy hozzalak el onnan? -kérdezte Natniel
- Azthiszed tudom. -mondtam idegesen
- Jó.. oké kitalálok valamit, te csak ott várj.
- Nem is nagyon tudok innen elmenni... -mondtam
- Adj nekem egy öt percet. És addig is nyugi. Megyek. Amúgy nem kell idegeskedni. -mondta nyugtatóan Nataniel
- Gyere már!
Nataniel kinyomta a telefont. Nem tudom mit fog kitalálni, de már nagyon lelkiismeret furdalásom van. Ez az egész lehet hogy hamis érzés. Vagy..nem tudom. Most csak várni tudok és ennyi. Ez lesz a legjobb. Ha tovább agyalok ezeken a dolgokon csak rosszabbul fogom magam érezni. És a hiszti most Natanielnek és nekem sem kell. És igen, bevallom hogy hisztis vagyok. És ennyi. De mi van ha Natanielt már ezzel is kikészítem. Jajj, ilyen nem ide illő dolgokon kiakadni. Borzalmas. Nem is nagyon tudom hogy ő mit gondol, de azt sem hogy én mit tegyek. Pár perc múlva még semmi sem történt. Csak vártam és vártam. De Nataniel nem akart valami gyorsan jönni. Nagyon féltem hogy esetleg benéz egy kutya és ugatni fog, vagy valaki beejt valamit és felveszi, ezektől nagyon irtóztam. Egyszercsak elkezdett csörögni a telefonom. Jajj, csak ezt ne! Ez nem megfelelő pillanat arra hogy valaki csevegjen velem. De ha kinyomom mgsértődik, ha felveszem nekem lesz rosszabb, ezért gyorsan beletettem a telefont a táskám legmélyébe. De véletlenül megnyomtam a zöld gombot és Rosa szólt bele.
- Ella, szia! Ne haragudj hogy zavarlak de...Ella, ott vagy?
Nem tudtam mást tenni, beleszóltam, elég hallkan és suttogva.
- Szia Rosa, itt vagyok. Mit szeretnél? -kérdeztem sürgetően
- Hát tudod most mentem át hozzátok és meg szeretném kérdezni hogy mikor érsz vissza. Tudod van egy pár dolog amiben segítened kellen. Na, mit mondasz? -kérdezte hízelgve Rosa
Az a helyzet hogy magam sem tudtam hogy erre mit válaszoljak. Fogalmam sincs hogy Nataniel mikor jön ide végre, és azt sem hogy milyen gyorsan tudok majd átváltozni. Ez azért fura mert nem tudom mit vétettem hogy pont most nem bírok két perc alatt megint sétálgatni. De Rosanak valamit csak kellene mondani. Mondjuk...nem tudom. Egyszerűen egy időpont. Mondjuk ki lehet számolni, valahogy biztos.
- Öhm....Rosa én szerintem olyan.....fél kilenc körül érek haza. Szóval akkor már..
Rosa gyorsan mgszakította a magyarázatomat és rávágta hogy akkor majd fél kilenckor jön. Ezután sebesen lerata a telfont. Ez csak arra ébreszt rá hogy határozottabbnak kellene lennem. Hirtelen nagyon megijedtem mert egy autó hajtott be az utcába és nagyon kacskaringósan ment. Én egy kicsit megijedtem mert azthittem valami részeg autós belejön a bokrokba. De nem. Megállt pont melettem, és lehúzta a vezető az ablakot. Nataniel nézett ki hogy én vagyok e az. És igen. Nagyon meglepődtem hisz ő egyáltalán nem tud vezetni. De akkor...nem vitatom inkább a dolgot. Én sem tudtam volna sokkal jobbat kitlálni. Szóval csak kiszállt és kinyitotta az ajtót. Én valahogy bemásztam és elterültem hátul. Nataniel csak nevetni kezdett. Mondjuk megértem de nem ő változik víz hatására egy hallá! Ezek után ő is csak beesett az autóba, csak éppen a nevetés miatt. Beindította az autót, és elindultunk. Mit is mondjak, halál félelmem volt. Rémisztően ment és ráadásul még gyorsan is. Én már komolyan, annyira kacsázott hogy már majdnem hánytam.
- Nataniel, légyszives kicsit lasabban. -mondtam kábán
- De azt hogy? Nem tudok vezetni!
- Vettem észre. Amúgy honnan van az autó?
- Ohm...apukámtól kértem kölcsön. -mondta kínosan Nataniel
- Vagyis elloptad. De ezzel nincs is gond. Sőt, köszönöm.
- Semmiség. Amúgy most nics is otthon.
- És most hova is megyünk? Mert ugye tudod hogy hozzánk nem mehetünk? -kérdeztem
- Aham, tudom, de most nem is oda megyünk. -mosolygott Nataniel
- Akkor hová?
- Hozzánk.
- De Natniel engem a szüleid utálnak. És Amber sem kedvel. Most még szépen is fogalmaztam.
- Senki sincs otthon. Ó Jesszus....Ella húzódj le! Gyorsan!
Miért is? Én nem értettem hogy miért is húzódjak le teljesen, de először nagyon nem is érdekelt. Csak tettem amit kelett. Nataniel arcán láttam hogy eléggé ideges. Hirtelen lehúzódott az útról és megállt. Vajon mi lehet?
Nataniel egyszercsak idegesen szólalt meg.
- Oh, szia. Most ne haragudj de nekm sietnem kell szóval...
- Hm, Nataniel, mit csinálsz? Te nem is tudsz vezetni. Ezért bíróság és az apád is meg fogja tudni. -mondta szigorúan egy idegen hang
- Ne! Ne kérlek Chad bácsi! Ezt nem tudhatja meg.
- Nagyon nyomós okot kell most mondanod hogy ne szólljak apádnak.
- Lány van a háttérben. Egy lány és gyorsan érte menjek egy fontos dolog miatt. Kérlek szépen! -könyörgött Nataniel
Hm, vajon ki lehet az a bizonyos Chad bácsi? És honnan ismeri Natanielt. És ha minden igaz akkor rendőr. De mázlinkra megértően sóhajtott fel.
- Na jó, de csak most az egyszer.
- Köszönöm. Szia.
Nataniel gyorsan elindította az autót. Most még gyorsabban ment és még kacskaringósobban. Végre elértünk egy földszintes házhoz aminek hófehér fala volt. Valhogy bekászálódtünk a házba ami annyit tesz: Nataniel megfogta derekem és segített bemenni. Nagyon szép boltíves volt az előszoba. A fala egy kicsit barnás-narancssárgás színű volt. Nataniel besegített engem egy kék falú szobába. Ez bizonyára az övé. Letett az ágyra és leült a székére ami gurolós volt. Azután mosolygós arcon megkérdezte tőlem:
- Ella, te hány kiló vagy?
- Hahaha, mondhatom vicces vagy. Ha leszámítjuk ezt a nagy uszonyt ötvenkettő. Ha beleszámítjuk, nem tudom. -mondtam sértődötten
- Nyugi, csak vicceltem. De várj! Te most komolyan ilyen vékony vagy? -kérdezte lepődötten Nataniel
- Nem vagyok én vékony.
Nagyon hisztisnk éreztem magam, és hát az is voltam. Egy kicsit jól esett pihenni. Egy pár percre megfeledkeztem mindenről ami csak bántott. De ez az öröm nem tartott avlami sokáig mert hangokat halottunk és Nataniel is megijedt nem csak én. Amber vinnyogós hangját halottuk ahogy Natanielt kérdezi:
- Itthon vagy Nataniel?! -kiabálta Amber
Nataniel csak hallgatott és már biztos volt hogy tévedett. Amber minvégig itt volt és ha kijött volna meglátott volna. Nagyon megijedtünk de lehet hogy csak attól ami a múltban megtörténhetett volna. Amber megint megszólalt de most már közelebb jött a szobához. Az ajtó mázlira be volt csukva. Amber hangját most sajnos jobban hallotuk.
- Nataniel, tudom hogy itt vagy mert hallotalak! Amúgy ebben a háziben segíteni kéne! -mondta hisztizett Amber
Nataniel ijedten nézett rám és hirtelen megfogott egy plédet és gyorsan rám borította. Én nagyon nem értettem hogy ez mire jó de aztán rájöttem: nem akarta hogy Amber meglásson. Ez egy nagyon elhamarkodott lépés volt, de szükséges is ugyanis Amber sietve nyitotta ki az ajtót. Amikor meglátott engem nagyon elvörösödött a feje, de nem csak neki hanem Natanielnek és nekem is. Én hirtelnjében nem tudtam mit csinálni csak tüsszentést sínleltem mert nyakig csak a beteg van takaró alatt. Amber finnyás arcal szólalt meg:
- Te ezt a taknyost hoztad a nyakamra?! De Nataniel te nem is találkozhatnál ezzel!
Amber rikácsolására nem tudtam visszafogni magam, kilendültem az ágyból és szerencsémre azonnal visszaváltoztam. Csak cselekedtem és nem gondolkodtam. De ezután ahogy gyorsan felkeltem elkezdtem köhögést színlelni és puszit nyomtam Nataniel arcára. Azután Nataniel átölelt. Amber ezek után akart mondani valami rossz beszólást de Nataniel megelőzte.
- Nem megmondtam hogy ne gyere be a szobába?
Azzal kitessékelte Ambert. Én csak mosolyogni kezdtem és elkezdtem egy kicsit hülyén táncikálni. Amolyan örömtánc akart lenni, de Nataniel csak nevetni kezdet már annyira hogy hanyatfeküdt az ágyon, és mint aki fulldoklik, úgy nevetett. Én mosolygósan megkérdeztem tőle:
- Színésznő vagyok vagy színésznő vagyok?
- Te a barátnőm vagy pocsék tánctudással. -erre Natanielnek úgy néz ki megint eszébe jutott a táncom és ezért csak még jobban nevetni kezdett
- A te barátnőd egy zseni tánctanár. Ha eddig nem tudtad volna. -vigyorogtam
- Nem, Ella, te nem vagy tánctanár. Viszont ezt én is ki tudtam volna találni. De a tüsszögésért elismerésem. Ügyi volt.
- Mi? Csak ennyi?
- Legyen több? Amúgy szerintem nem ártana ha most hazamennénk inkább hozzátok. -mondta kicsit komolyabban Nataniel
- Mert? Szép a házatok. A szobád is...fiús. De annak kell lennie.
- De ha anyuék hazajönnek akkor mit fogsz csinálni? -kérdezte
- Én mit fogok csinálni? Nem inkább mi? De amúgy ez igaz. Bocsika igazad van mennyünk.
- Igen, mert nekem mindig igazam van. -mondta mosolygósan Nataniel
Neki? Pont neki? Ez csak vicc. Amúgy tényleg viccnek szánta de erre ha én válaszolok az nem lesz valami biztató. Nemár! Én nm szólok be nagyon. Most már nagyon idegesítenek ezek a kis gonoszságok. De sajnos egyszer ezekből leszek egy rossz hal. Ebbe bele gondolni is fáj. De most ez van és kész. Ezt kell szeretni. Már éppen kimentünk a szobából amikor kimodtam a visszavágásomat.
- És van amikor nem.
- De viccesek vagyunk ma. Szerintem Ella te most elkaptál valamit az ikrektől. Mit ettél? -kérdezte Nataniel
-Ezt hogy érted? -kérdeztem vissza nevetve
Majd ezután rámnézett Nataniel és úgy elkzdett fulladozni a röhögéstől hogy azt hittem elborul. De azután én csak néztem hogy mi az Isten baja van hogy ennyire nevet rajtam. Aután beugrott hogy az örömtáncom volt ilyen mulatságos. Én erre vigyorogva és közben érthettlenül néztem rá.
- Még mindig a táncomon nevetsz? Mert ha igen, akkor elmondanám hogy ez egy eredeti balett és hulatánc keveréke egy kis rockkal megbolondítva.
- Pff, hahahaha!!! Jajj, Ella, te olyan de olyan hülye vagy most.
- Én? Hülye? Legalább nem én vergődök itt mint egy partravetett rozmár.
Nataniel erre csak még jobban kezdett hahotázni, de ez sajnos nem tartott sokáig mert amikor odaértünk a bejárati ajtó elé és kinyitottuk Nataniel szülei álltak ott....